Nehezen szántam el magam lakásom felújítására, hiszen ez rengeteg felfordulással jár. De huszonéves fejjel úgy voltam vele, tartozom azzal szüleim emlékének, hogy az örökül hagyott lakásból megpróbálok igazi otthont teremteni. Ez persze nem pótolhatja mindazt a sok szépet és jót, amiben a régi falak között volt részem, de talán segíthet tovább lépni az életben. Ezért még szinte meg se száradt a tinta mérnöki oklevelemen, amikor belevágtam a munkálatokba.

 

Természetesen az ötlet már korábban megszületett, hogyan lehetne az 50 négyzetméteres lakás helykihasználásán minél jobban javítani. Szerencsére érdekel a belsőépítészet, ezért a sok könyvtárban töltött óra, a katalógusok tanulmányozása inkább kihívás volt, mint teher. Lassan kialakult a terv, hogy a lakás középső részét teljesen át kell alakítani, lebontva az addig csak lomtárként használt gardróbot.

A kisebbik szobából is csak annyi maradt meg, hogy egy franciaágy jól megközelíthető legyen benne. A fürdőhöz is hozzá kellett nyúlni, amelynek alapterülete összességében nem változott, csak a belső elrendezése. Így az előszobából „kinőtt” egy vendégfogadó tér, ahová már kényelmesen befért egy étkezőasztal.

Sőt, az új gardróbnak is lett még benne helye.
A lakás kora miatt nem lehetett megúszni a külső és belső nyílászárók cseréjét sem. A munkálatok nagysága azt is megkövetelte, hogy az addigi konvektoros fűtést lecseréljem egy központi gázkazánra, ami már a meleg vízről is gondoskodni tud. Ennek helyét végül a konyhában találtam meg, ahol a szükséges kémény is megvolt. A burkolatok cseréje és az új villamos hálózat kialakítása sem maradhatott el. Sőt, hála a diákhitel bevezetésének, a konyhabútor cseréje is megtörténhetett.
A sok tervezgetés alapján már a gáztervezőhöz és a konyhabútoroshoz is konkrét elképzelésekkel érkeztem, de jól jött a falikarok elhelyezésénél is, hogy pontosan tudni lehetett, hol, mi és hogyan lesz a későbbiekben megvilágítva.

A nagyobb munkálatok egy nyár alatt megvoltak, utána következett a berendezés. Előtte még ki kellett festeni, ahol a fő szempont az volt, hogy a régi csupasz falak meghittebbé váljanak. Akkoriban lett felkapott a sárga, ami nekem is tetszett, ezért a falakon ennek különböző, minden szobában más árnyalata köszön vissza. De fontosak voltak a kiegészítő színek is, így lett a háló egyik oldala zöld, vagy a nappali több része mediterrán vörös. A kék üvegmozaik is izgalmassá alakította a teret, ami a vizes helységekben található.

Az újonnan létrehozott hall egyszínű maradt, de azt az innen nyíló szobák már önmagában változatossá teszik. Ezt fokozza tükörajtós gardrób és a vele szemben lévő előszobatükör játéka. A fürdőnek ugyan nincs közvetlen természetes megvilágítása, de üvegtéglával sikerült némi fényt becsempészni.
A bútoroknál, hasonlóan a beépített dolgokhoz, cseresznye színű felületeket választottam. Ahol ez nem volt adott, ott egy kis csiszolópapír és némi lazúrfesték lett a megoldás kulcsa. Mivel a letisztult, egyszerű kialakítású termékek tetszenek, igyekeztem ilyen összetevőket válogatni a lakásba. Ez szintén nem ment egyik napról a másikra, mivel egyrészt a pénzt előbb meg kellet rá keresni, másrészt a lapra szerelt szekrények és egyebek összeállítása is időbe telt. Valamint a megmaradt holmiktól is meg kellett előbb válni, hogy beférjen az új. Az utolsó csere a sarokgarnitúrával történt.

A most rajta lévő díszpárna még nagymamám ajándéka volt, csak a megfelelő huzatot kellett hozzá megtalálnom. Egyébként az összes kiegészítő és dísz a „régi” lakásból maradt meg, vagy én magam készítettem. Ilyen például a négy kis családi kép egymás fölött a nappaliban, vagy a hálóban lévő tengerparti fotó keretezése. Milyen igaz, hogy egy új keret mennyire megváltoztatja a tárgyak megjelenését. Már az új falak közé készült a nappali toszkán tájképe, amely munkatársam, egy erdélyi származású fiatal grafikusművész alkotása.
Elmondhatom, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, és remélem, az én példám is segít erőt meríteni azoknak, akik még otthonuk átalakítása előtt állnak. Higgyék el, megéri!